Az egyházról sokat beszélnek, olykor negatív felhanggal is, de fontos dolog lenne, hogy arra figyeljünk, amit az egyház önmagáról mond. Az egyház társadalmi képződmény is és egyszerre a hit tárgya is. Az egyházról való gondolkodásunk forrása a Szentírás és a hitvallásos irataink. Ezek a Heidelbergi Káté (HK) és a II. Helvét Hitvallás (II.H.H.). A HK így mondja: az Úr Jézus Krisztus választja ki az egész emberi nemzetségből az ő gyülekezetét, és azt oltalmazza és megóvja. Én pedig hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és az is maradok. Tehát az egyház a világból elhívottak serege, akik az Ige és a Szentlélek munkája által megismerték Isten szeretetét és kegyelmét az Úr Jézus Krisztusban. Ő pedig az egyházban, gyülekezetben, közösségben szereti magát kijelenteni az övéinek.

Lehet egyedül is hitre jutni, de tartósan megmaradni nem. A hitre jutott ember állampolgára a hazájának, de kettős identitással és állampolgársággal bír, a szentek polgártársainak tudja magát.

Csak egyetlen egy egyetemes, azaz katolikus anyaszentegyház van. A római egyház katolikus elnevezése itt felekezeti megjelölés. Ugyanakkor az egyház történeti képződmény is, magán hordozva kora jellegzetességeit. A felekezetek, noha külön egyházként élnek, valójában mégis részei az egyetemes anyaszentegyháznak, az egyetlen Krisztus fősége alatt. Az utolsó évszázadokban megindult egy közeledési mozgalom. Egyre inkább felismerik az egyházak a közös missziói feladatot.

Az agresszió nem lehet része a keresztyén világnak sem egymás felé, sem más vallások felé. Azt jelenti ez, hogy bár ragaszkodunk az evangéliumi kijelentés szerint a keresztyénség abszolút érvényéhez, de ez nem jelent kizárólagossági igényt. Ebből a hitből születnek korunk mártírjai, akik százezer számra készek a vértanúságra és minden szenvedésre a Krisztus nevéért.